Magyar népművészet

Más címet is lehetett volna adni neki, például magyar népi műveltség a zsidó-római imperiális eszmeiség tükrében (erre külön alcímnél lentebb visszatérünk). Magyar ősi világnézet címnél írottakat is lásd.
Legutóbb pogány címnél is arról volt szó, hogy a jóságot a magyaros népi műveltséget ápolók testesítették meg. Aki pedig a másságban a rosszat keresi ezen népekben, az csak a lezüllött kultúrájú rossz lehet. Ilyen egyszerű.

Ha a művészet nem más, mint képbe foglalt bölcselet, akkor a magyar népművészet az, ami a magyar nép kollektív bölcsességének utókorra való áthagyományozódása.

A népművészet a magyar nép szakrális művészete. A művészet célja, hogy az ember a lényeglátását megőrizze és segítse, hogy ne veszítse szem elől a rendet és a létfeladatát, az élet lehetőségeit. Régen a mágikus-szimbolikus gondolkodás áthatotta az emberek mindennapi életét. A mágikus gondolkodás és a művészet még kart karba öltve, szétválasztatlanul működött a létezésben.

"Utolsó szent örökségünk ez, amit senki tőlünk el nem vehet: népművészetünk ősi titka. Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség ez, melynek egyetlen tulajdonosa a Magyar, bárhol éljen is." – Wass Albert

Péterfai János írja:

Hagyományaink, szokásaink, mitológiánk, amit teljes gőzzel hamisítanak, vallásaink, nyelvünk, zenénk és minden tulajdonságunk arról beszél, a magyarok az emberiség ősei.

A Kislexikon című sorozat Népi díszítőművészet szakrális jelentései című az Ősi Gyökér 2009/1. sz. megjelent cikkben nagyszerű összefoglalást kapunk:

Az, amit ma tárgyalkotó népművészetnek, népi iparművészetnek, esetleg hagyományos kézművesiparnak nevezünk, néhány évszázaddal ezelőtt, természetes közegében, a paraszti kultúrában az életvitel benső szervezőerejeként működött, a megalkotott tárgyak az emberek hétköznapi életének részei voltak. Az emberek akkoriban még beleszülettek a hagyományba, a környezetük rendezettségének élményét is adó tárgyak megalkotásához szükséges tudást, miként korábban, évezredeken keresztül mozdulatról mozdulatra adták át.
Az utóbbi századokban a rendkívül felgyorsult társadalmi, gazdasági változások következtében gyengült a hagyomány korábban meghatározó ereje. A népi kultúrát évszázadokon keresztül őrző, ápoló, gazdagító és örökítő hagyományos paraszti közösségek felbomlottak. Az idősebb nemzedékek kihalásával szertefoszlott az élő népi műveltség, a hagyomány őrizte tudás. A gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. Mindezekből fakadóan megváltozott a népművészet szerepe, jelentősége is.
Ez a folyamat hol kisebb, hol nagyobb lendülettel máig folytatódott. Visszatekintve úgy tűnik, nagyobb lendületet mindig akkor vett, amikor a nemzeti identitás, önmeghatározás vált bizonytalanná. Ma is, egy olyan időszakban, amit sok szempontból a széthullás és talán újraépítkezés jellemez, hasonló kihívásokkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Olyan korban élünk immár több mint kétszáz éve, amikor a változások rendkívül felgyorsultak. A fordulat kihívása végső soron abban áll, hogy az immár globális egységbe szerveződő emberi társadalom a kultúra folytonossága érdekében újra megbecsüli-e az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát és keresni kezdi-e, majd hasznosítani igyekszik-e a hagyományban, mint a közösség kulturális emlékezetében megőrződött tudást.
A magyar parasztság a múltból nemcsak egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne lappang archaikus világszemléletének sok alapvető eleme is. Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás pedig ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásról, a természetben természetesen és a természettel való együttélésről.
A faragott tárgyon, fazekas által készített edényen a minta nem pusztán díszítés, hanem sokkal inkább képi üzenet. Azt mondhatjuk, hogy a jelentést hordozó kép (jelkép) díszít is, de jelentése az elsődleges.

Amit ezután ír az ismeretlen internetes szerző, megint hasonlítható ahhoz, amiről Pap Gábor a magyar népművészet különböző jelentésrétegei kapcsán hangoztatni szokott (három értelmezési síkja van a népmeséinknek):

Az ember ősidőktől fogva úgy alakította tárgyait, hogy azok hasznosak legyenek, de ne csak hasznosak, hanem szépek is, ám a rendeltetésen és formai megjelenésükön túl valami magasabbat is kifejezzenek. A szentséghez kapcsolódni: ez a törekvés jellemezte évezredeken keresztül a hagyományos emberi közösségek kultúráját. Praktikum, esztétikum, szakralitás elválaszthatatlanul együtt volt egy-egy tárgyban. Egy szerves kultúrában a hétköznapi használati tárgyak az embereknek a szent tér és idő, környezet megteremtésében segítenek. A népművészet díszítő mintái, helyesebben: a világ, mint egységes, összefüggő egész tudását közvetítő szimbólumai ugyanis a mindenség rendjéről szólnak, gyakran világmodellt közvetítenek, végső soron pedig azt a tudást, hogy a világ jelenségei között érzékfeletti összefüggés létezik.
Ezt a transzcendens tudást a hagyomány szimbólumrendszerekben őrizte meg. A hagyományos közösségek jelképeket teremtő, jelképekben gondolkodó, jelképeket átörökítő emberekből álltak. Szimbólumok rendszerén keresztül alakult ki egy közösség identitása is. Egy díszített tárgyban a szimbólum célzást és lehetőséget jelent egy magasabb értelem megragadására is.
Ezért beszélhetünk úgy a népművészetről, mint a magyar nép szakrális művészetéről. A művészet célja, hogy az ember a lényeglátását megőrizze és segítse, hogy ne veszítse szem elől a rendet és a létfeladatát, az élet lehetőségeit. Ez a művészet szakrális művészet, a létezés transzcendens arculatára figyelmeztet és emlékeztet. Az a művészet szakrális, melynek formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik vissza. A felhasznált szimbólumok végső lényegét nem ismerheti mindegyik kézműves, egyedül a mintákat továbbadó és a megformálás szabályait előíró hagyomány az, mely a formák szellemi hitelességét garantálja. Az a kézműves munka pedig, amely alapjában véve a kozmikus valóságot tükrözte vissza, valódi rítussá, szakrális cselekménnyé vált.
A szakrális művészet azt jelenti, hogy a díszített tárgyak díszei nem csak díszek, hanem legalább egyenértékűek a tárgyak gyakorlati hasznosságával. A tárgyak éppen azáltal használhatóak igazán, hogy ezek a díszek többletjelentést, többletfunkciót biztosítanak nekik, illetve biztosítják azt, hogy a tárgy használata közben megszülessen a harmónia is a szakrális renddel. A minták, szimbólumok minőségileg megváltoztatják, megnemesítik az anyagot és a formát, áttörik a hétköznapiságot, a létfenntartás szükségszerűségét, a profanizálódó környezetet és utat nyitnak a szent, az igaz, az örök felé. A természettel közösségben élő ember számára a világgal való rend, a világ rendjébe való ágyazódás pedig mindenek fölötti cél volt, hiszen ez biztosította léte értelmét. Ez az elsődleges, ez a legfontosabb az életszükségletekhez, csak ezt követi az olyan individuális és időleges szükségletek figyelembe vétele, mint az ízlés vagy a divat s ezek csak az utóbbi évszázadokban játszottak szerepet.
A szimbólumok mindig együttesen hordoznak igazán értelmet, együtt olyan mondatot alkotnak, amely mögött mítosz, ősi világlátás és világmagyarázat tárul fel.
Ezt a nyelvet ma már alig értjük. Nem értjük egy tárgy értékét és használati célját sem addig, amíg ezt a nyelvet nem értjük és a nyelv által közölt üzenetet legalább meg nem sejtjük. Nem csak a mívesség határozza meg tehát a népi iparművészek által alkotott tárgyak értékét – azok akkor teremtenek köteléket az ember és természetes környezete között, ha élővé teszik a népművészeti jelrendszer jelentésszintjeit.
Nem csak azért nem mindegy, hogy milyen tárgyak között éljük életünket, hogy szép, harmonikus környezetet teremtünk-e magunk köré, hanem azért sem, mert ezek úgy is hathatnak ránk, hogy a szimbólumokon keresztül az egész érzetét biztosítják, amely nélkülözhetetlen az ember lelki egészségéhez. A népművészet képi kifejezési útjain érkező üzenet emberi mivoltunk legmélyén kell, megérintsen minket. Így válhat számunkra is üzenettel és szellemmel telítővé egy festett bútor, egy faragott mángorló, vagy egy napos-holdas házorom. A világegyetem kozmikus erői, a Nap, a Hold, a csillagok ugyanúgy megjelennek itt, mint a víz, a szél hullámvonalai, a buja élet rügyező, sarjadó, elágazó, kivirágzó indamotívumai, vagy a gyakorta szívet formázó növényi levelek, a különféle gyümölcsök, állat- és emberstilizációk számtalan változata, sőt egymásba való átmenete. Nem üres díszítmények, nem puszta formák ezek sem, hanem egytől egyig olyan kozmikus analógiák ismeretét nemzedékről nemzedékre közvetítő, archetipikus szimbólumok, jelrendszerek, amelyek az embert szó szerint minden lépésében a teremtett világba való szerves beletartozására, a természetire és társadalmira még nem különválasztott környezetével szembeni oszt(hat)atlan kötelezettségeire figyelmeztették.
A mágikus-szimbolikus gondolkodás áthatotta az emberek mindennapi életét. A mágikus gondolkodás és a művészet még kart karba öltve, szétválasztatlanul működött a létezésben. Egy tárgy készítésekor vagy használatakor ne jelent volna meg? A Somogy megyei honfoglaláskori vaskohók feltárásakor találtak például olyan sípot, amelyre rovásírással írták: "Fújjék". De nem csak varázsmondásokkal segítették, hogy sikeres legyen a cselekvés, hanem a vésett, karcolt, festett minták is azt a cél szolgálták, hogy az eszköz hatékonyságát a mágia is segítse.

• Folytatást lásd növényi ornamentika. Ott a magyar lelkiség állatjelképére, a madárra is kitérünk.

Harsányi Zsuzsanna A lélek nyelve a népmese...

...című az Ősi Gyökér 2009/3. sz. megjelent cikkében írja:

Őseink harmóniában éltek a természettel, a láthatóval és a láthatatlannal. Tiszteletben tartották a testi-lelki-szellemi hármasságot. Tudták, ha valamelyik hiányzik, felborul az egyensúly. Egy nép és az egyén maga is a hagyományaihoz kötődik, ismernie kell a szellemiségét, a lelkiségét saját kultúrája megértéséhez. Mindannyian hűséggel tartozunk hagyományaink felé, mert ide születtünk, és csak a saját kultúránkon keresztül érhetjük el a teljességet. Genetikailag erre vagyunk kódolva. A saját kultúránk szimbólumait, kifejezéseit, mozdulatait sokkal könnyebben érthetjük és tanulhatjuk meg, mint a más kultúráját. Az idegen, azt nem érthetjük. Utánozhatjuk, de sosem lesz a miénk. Az embert legkönnyebben érzelmein keresztül lehet befolyásolni. Kötődnünk kell valahova érzelmileg, családhoz, barátokhoz, közösséghez, csak így lesz erős az egyén. A mag bennünk van, engedni kell kicsírázni. Minden nép a maga ízlése és kultúrája szerint ruházza fel istenét, és az istenétől kapott szellemiséget sugározza vissza. A Jóisten felénk a magyar arcát mutatja, ez alakította a hagyományainkat, népművészetünket, díszítőmotívumainkat, táncainkat, dalainkat, meséinket. Kell-e több bizonyosság arra, milyen hatalmas szellemi kincset örököltünk őseinktől, mint végignézni a népi motívumainkat, építészeti, öltözködésbeli hagyományainkat, használati tárgyaink díszítőelemeit, hallgatni hihetetlen gazdag népdalkincsünket, és megmerítkezni népmeséink ősiségében. Magyarok vagyunk, magyar a beszédünk, a gondolkodásunk, a kultúránk. Ebben éreznénk jól magunkat, ha lenne elég erőnk megtartani, élővé tenni, és nem múzeumok falai közé és vitrinek üvege mögé zárni, és szembe mernénk fordulni az anyagba süllyesztő globalizációval, a "gyúrjunk mindent mindenhol egyformává" akarattal. A hagyományait ismerő ember erős, ismeri a gyökereit, tud hova kapaszkodni, visszanyúlni, erőt gyűjteni.

Bognár Ferenc A Szűzanya (Fekete Madonna) fattyú népei...

...című cikkében írja:

Minket magyarokat, a nyelvünk, és a kultúránk és vallási hagyományaink, a Szűzanya, illetve a Boldogasszony gyermekeinek tartott meg még mind a mai napig, egy olyan ősi tudás birtokosaiként, amely már rég tudattalan álomba merült. De a régi tudás feléleszthető, őshagyományainkból és érző-látó féltekénk mélyéről felszínre hozható.
Nagy előnyünk, szent örökségünk az egyeztető, analógiás képi megfeleltetésre berendezkedő nyelvi kifejezésmódunk, azaz a szóképeink, melyek éppen az eddig emlegetett érző-látó féltekét ingerlik, aktiválják, és innen ered a magyar alkotó tehetség. Népi díszítőízlésünk formagazdagsága szintén az ősi [isten]nő-vallásunk hagyatéka.

Bognár Ferenc Nimrudi hagyományunk Boldogasszony-tisztelete, és Fekete Madonnái...

...című cikkében írja:

Sajnos vallási kutatásainknál, tudós korszakunk teljesen belefelejtkezve leragadt, a kereszténység előtti naptisztelet és napvallások világánál, holott a még távolabbra mutató nyomok, a feledett, és elhanyagolt nő-elvű hitvilág csillagtiszteletéhez, mint vallási gyökerekhez vezetnek minket vissza. Valójában, ismereteinkkel szöges ellentétben, a hímelvű naptiszteletet megelőző nem is távoli múltban, egyetemesen elterjedve volt nőelvű földművelő és csillagtisztelő kultúra alapozta meg, az emberi fejlődést és műveltséget. A matematika ága is, csak földmérő nagyapja nyomdokain juthatott később a tudomány csúcsára.
Csakis innen eredő szkíta-gyökereink kínálnak magyarázatot nép-, és díszítőművészetünk ősi, keleti motívumaira, földműves hagyományaink gazdag termékenységi rítus-maradványaira, nyelvünk ragozó szerkezetére, írásos kultúránknak ősi, székely-hun rovásjeleire, és legfőképpen a kereszténység előtti időkből származó, Boldogasszony-tiszteletünk szívós életben tartására. Műveltségünk nőelvű elemei, mind a mai napig fellelhetőek, annak ellenére, hogy a kutatók nem is igen foglalkoztak még az összegyűjtésükkel és rendszerezésükkel.
Az egész kérdéskört még homály takarja. Anahita Istennő történeti jelentőségéről már nem tudunk, a vele való ősi kapcsolatunk emléke teljesen elveszett. Többségében felvettük a zsidó-kereszténység hímelvű tanításait, melyből kiszorultak a női minőségek, és képviselőik. Ugyanis a zsidó gondolatvilágból, eleve hiányzik az Isten közelébe helyezett női ideál. Ezért lett a Bibliában is, a régi NŐISTEN-ből, gonosz NŐSTÉNY, és a kereszténység Szentháromságból is, (mint Isten lényegiségéből,) kimaradt a női minőség.

Pap Gábor mondja, hogy a világ népeinek fogalmuk sincs mit köszönhetnek a magyarságnak azért, amiért ez a nép nyelvében és lelkében megőrizte a Teremtés emlékanyagát és a múlt képvilágát, képes beszédében, meséiben, egyetemes népművészetében.
Ezzel lehetne bevezetni egy Quora cikket azzal folytatva, hogy a magyar nyelv és mondakör eredménye az, amit idegen nyelveknek és kulturális hagyománynak nevezhetünk. De Saussure tévedett, amikor azt gondolta, hogy a nyelv szavai csak úgy jönnek a semmiből és a ma nyelvészek is pusztán lexikális és fonetikai szakbarbárságot művelnek.
Ahogy erről a Grimm-féle hangtörvények kapcsán volt szó.
Ott Götz László több jó felvetése és hasonlata után fogalmaztam meg az alábbiakat:
Itt Götz László arra gondol, hogy belső fejlődésű nyelvekkel van dolgunk; ennél bonyolultabb a helyzet, mert az alapszavak illetve alapfogalmak – már maga a kulturális háttér közege által determinálva – adottak, a pre-indoeurópai (nevezzük magyar nyelvű) rétegből, azaz innen átvettek szavakat és belső fejlődéssel is hozhattak létre azok kaptafájára újakat, azaz a ma homogénként vizsgált szóhalmaz egyes részei átvételek és azok deformációi (nevezzük őket hangeltolódásos változatainak), más részei utódnyelvek (deformált, egységüket és idővel identitásukat vesztett népek nyelveinek) olyan szavai, ahol már a nevezett népek/néptöredékek a saját (leginkább az istenitől/kozmikustól eltávolodással téves) változatok kidolgozásának ideje (Kali Yuga) jött el.
Hasonló esetet láttunk Erdély nevének újraértelmezésénél. Természetes dolog, hogy amikor idővel elfelejtődnek dolgok, az újrafelfedezés és a dolgok logikájának újralefektetése nyomán hibás gondolati séma szerint haladhat még az is, aki magyarul beszél. Hogy várhatjuk el, hogy identitását és magyar nyelvét vesztett nép fia jó következtetéseket von le?
Ugyanezt figyelhetjük meg a vallásos képzetekben is: a távolodást Istentől és a degradáció a materializmus és a sátán(i) féle vezet.
Azaz ezzel megint kimondtuk azt is, hogy a magyar nyelv isten nyelve, illetve a magyar alapszavak szókincse vallásos szavak egymásra épülő rendszere.

Dr. Kovács Sándor Gyárfás Ágnes Vizek könyve...

...című könyvét bemutató az Ősi Gyökér 2007/2-3. sz. megjelent cikkében is hasonló dolgokat ír (sorait olvasva ismét az ötlött fel, hogy milyen stílusos lenne egy Quora cikket egy ehhez hasonló bevezetővel nyitni):

Korunk "fausti embere" – mint ismeretes – a 17-20. századok közötti években rigid elutasítással szakított az ősi szellemi örökséggel, és önnön bűvöletében, saját elhivatottsága eszméjétől hajtva rátért arra a modern jelzővel illetett útra, melytől az emberi lét egyetemes kiteljesedését, illetve az emberi szellem végtelen szárnyalását remélte. Megingathatatlanul hitte, hogy felnyíló szemei és teremtő géniusza nyomán immár közeli megvalósulásához érkezett egy Szép Új Világ, mely – Marinetti futurisztikus látomásában – maga a technizált földi Paradicsom. De a transzcendentális tradíciókkal szakító "via moderna" – miként az a jelen látószögéből ex postfacto megállapítható – a való életben, lényege szerint, egészen más következményekhez vezetett.
"Sola scientia, solus Homo!" – zengett az új dogmatika krédója, mely a modern társadalom diszfunkcionális működésének torzító hatásai következményeképpen a "Pozitivista Vallás" piedesztáljára emelt tudományt – egyfajta fenomenológiai redukcióval – jelentős mértékben az "Egodiasztolé" szellemi szolgájává alacsonyította, majd az intellektuális lustaságot megtestesítő pragmatizmus, technicizmus és empirizmus mocsarába süllyesztette; a "Nagy Lény"-ként ünnepelt Embert pedig – a pénz utáni szent hajszában – nagyrészt mások kegyetlen farkasává aljasította le, s egyúttal az egyetemes szkepticizmus, nihilizmus és pesszimizmus mélyébe lökte. Tudjuk, itt még a remény szikrájától is megfosztatott, legkivált Berkeley, Wittgenstein és Mach tanai által, akik szerint – szavaik maliciózus parafrázisával élve – érzeteink már-már becstelen módon csalnak; szavaink poliszemantikusak, ha éppen nem hazudnak; képzeteink pedig csupán megtévesztő, délibábos érzetkomplexumok.
De a modern kori "fausti ember" – avagy Ibsen találó kifejezésével: az "Én Császára" – a 21. század hajnalán mindinkább kénytelen ráébredni arra, hogy az ősi szellemi örökség hitvallói alkalmasint "csukott szemmel is láttak", míg a modernitás megszállott hívei többnyire csupán "nyitott szemmel álmodtak". Egyidejűleg az innovációtól való elzárkózásra hajlamos, bigott tradicionalisták is elismerni kényszerültek, hogy a nagy múltú szellemi örökséget igazán megbecsülni csak megfelelő újítási eredményekkel lehet. Vagyis a világ új, szinoptikus szemléletű embertípusa megegyezni látszik abban, amit XIII. Leó "Aaterni Patris" kezdetű körlevelében már korábban megfogalmazott, miszerint a régit nem végképp eltörölni, hanem az újjal állandóan gyarapítani és tökéletesíteni kell ("vetera novis augere et perficere". Deontológiailag e konjunktív imperatívusz – meglátásom szerint – fordítva is igaz: az újat a folyamatosan felfedezett régivel, a múlt újonnan feltárt szellemi kincseivel, ugyancsak állandóan gazdagítani szükséges!
[...]
Ugyanis [GYÁ] – manifeszt elvi nyilatkozata szerint – Pap Gáborral együtt meggyőződéssel vallja, hogy "a világ népeinek fogalmuk sincs, mit köszönhetnek a magyarságnak azért, amiért ez a nép nyelvében és lelkében megőrizte a Teremtés emlékanyagát és a múlt képvilágát, képes beszédben, meséiben, egyetemes népművészetében." A magyar mesék – mutat rá a Szerző – "abból az ősrégi korból származnak, melyet... Hamvas Béla szerint Archaikus kornak nevezünk. Ez valójában a történeti időszámítást megelőző évek, évezredek... kora. (...) Az ősmeséink ennek az Időnek különböző fázisait mesélik el. (...) Meséink ősképekből szőtt színes szövevénye sajátos filozófia is – állapítja meg könyvében Gyárfás Ágnes –, ezért a... színesség miatt szeretik a gyerekek, a filozófiája miatt pedig az érett, gondolkodó... felnőttek."
Az ókori görögök – szövi e parabolikus ívű gondolatszálat tovább – "nem értették meg a magyar mesék tendenciáját, s csak a felszínen mutatkozó cselekvésig jutottak el." Tegyük hozzá: a többi kultúrnép sem! Pedig a napjainkban világszerte ismert és méltán elismert Márai Sándor írásaiból is egyértelműen kiolvasható, hogy a különböző időkben és kultúrákban élő ember csak annyit ér, amennyit megért a nagy jelképekből. Ám a modern kor technofil emberének – mint Farkas József oly találóan kifejezte – el vannak tömődve "metafizikai pórusai". Így hát – nyomatékosítja Gyárfás Ágnes – a "mi vállunkra helyezte Isten... a világ helyes mederben tartásának feladatát, egyensúlyban tartását, a rend felügyeletét. Ahol a rend valahol félrebillen, nekünk kell helyretenni azt... mert – fűzi hozzá – Isten munkájának részesei vagyunk."

• Folytatást lásd mese.

Internetes oldalról:

A népművészetünkben jelenlévő képi információ a Világegyetem jelenleg látható élő (és azon túli) szerkezetét jelenítik meg előttünk, bennünk.
Amennyiben ezek a képek a neuron-hálózatunkban is benne vannak (gondolunk rájuk), úgy az Ősi Intelligencia élő nyomait hordozzuk. Ebben a megközelítésben védelmet is jelentenek. A magyar parasztság a múltból nemcsak egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne lappang archaikus világszemléletének sok alapvető eleme is.
Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás pedig ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásról, a természetben természetesen és a természettel való együttélésről.

A magyar népművészet képszerű, ami arról árulkodik, hogy a magyar ember benne él a természetben.
Ezt különösen a népzene igazolja, amiben "benne van minden hangsor, benne van a teljesség".
A magyar ember lelki kapcsolatát a természettel, igazolja az tény is, hogy a magyar népdal gyakran természeti képpel kezdődik. Az ember lelkisége – a mikrokozmosz – összekapcsolódik a Mindenséggel – a makrokozmosszal.

Néhány példa:
"Esik eső, szép csendesen csepereg, barna kislány szobájában kesereg
Ki-kinyitja a szobája ablakát, úgy hallgatja az eső zuhogását." (Püspökladány – Dorogi Márta gyűjtése)

A csillagok különösen közel állnak a magyarok szívéhez:
Megyen már a Hajnalcsillag lefelé, az én kedves galambom
most megyen hazafelé, lábán van csizmája, lakos szárú kis
csizma, rásütött a Hajnalcsillag sugara.

A csillagos ég a tájékozódás és a biztonságkeresés eszköze lehet, a legelkeseredettebb élethelyzetekben is, mint például a következő első világháborús katonadalban:
Kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre,
Csillagos ég, hol van az én Magyar Hazám? Merre sirat engem az édesanyám?

A népművészet szellemi tartalma

A népművészeti alkotásokban találunk növény-, állat-, ember-, és mértani ábrázolásokat, amelyek mély jelentést hordoznak. A szimbólumok nyelvén írt üzenetek kozmikus tudást közvetítenek. A régi korokban a művészet szakrális jellegű volt, a zene, a tánc, a rajzok, festmények és szobrok a szertartások részét képezték, ahogyan a természeti népeknél még ma is fellelhető. A cél a kapcsolatfelvétel volt a szellemi világ lényeivel, akiktől segítséget kértek, vagy éppen hálaadással hódoltak nekik. A népdal és a népi tánc, valamint a népi hímzés és faragás, a hagyományok és minden népi alkotás a Magyar Néplélek sugallata alapján születik. A Néplélekről, vagy Népszellemről annyit, hogy minden népnek van egy magasabb világbeli vezetője.

Az életcsíra ábrázolás a Mag népénél nem lehet meglepő. Az Élet Virága közelében volt egy hasonló, de kisebb rajzolat, amit az Élet Magjának neveznek. Ez 7 körből, illetve gömbből áll. A 7 gömb jelentheti a teremtés 7 napját, a 7 alaphangot (Dó, Ré, Mi, Fá, Szó, Lá, Ti, majd ismétlődik a Dó-val tovább) és ábrázolhatja a sejt osztódását is a fogantatás után, valamint az ember energiaközpontjait (csakráit/csokrait). Az Élet Magjának megszerkesztéséből kiolvasható a Teremtés első 7 mozdulata, az élővilág megteremtésének története.

Csatolva lásd: a nő mint életfa ábrázolása – Faragott székely ládáról – Háromszékről

"A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, amikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek." – Kodály Zoltán

• Lásd még folytatásként, képekkel világmodell, valamint magyar térrendezés.

Magyar Adorján Csodaszarvas...

...című könyvében szól a magyar-utód népek által erőltetett vaskori szépízlés rongálásáról hanyatlásáról (sorai teljesen helytállóak ma is és jól tükrözik hogyan alakultak ki a könnyen érthető/terjedő vallások könnyen tanulható nyelvek és ezen kultúrák "szellemi termékei"):

Mindezt némely régi eposz el is éri, de hibája a legtöbbnek meg – még Homérosz Iliászának is – az, hogy tele van borzalmas, véres, sőt sokszor egyenesen degenerált, szadista lelkületű embereknek tetsző jelenetekkel [mint a Biblia és a Vatikán is]. Ez különösen a régi germán költészet fő jellegzetessége. Az ilyesmi nem csak az ifjúság, hanem a fölnőttek lelkületét, kedélyét is csak rontani, elvadítani alkalmas. Rossz, gonosz természetű emberek költői szépségek helyett ilyesmikkel akarják szerzeményeiket "érdekessé" tenni, akár csak a mai ponyva irodalom, illetve nem a nemes lelkületű emberekből álló kisebb számú közönségre, hanem az alacsonyabbrendűekre számítanak és tetszésre ezeknél is találnak, holott felsőbbrendű lelkületű emberek az ilyesmit nemhogy élveznék de undorral utasítják vissza^[1]. Mivel azonban az alacsonyrendű emberek számbelileg nagy többségben vannak, ezért a nem eszményi és nemes célt hanem csak anyagi hasznot szem előtt tartó irodalom az emberiség aljasabb része ízlését igyekszik kielégíteni. Mindenesetre a régi germán hősköltemények legnagyobb részéből különösen kitűnik, hogy azon közönség amely ezeket élvezni tudta: csak kegyetlen, vérszomjas természetű lehetett. Holott az ilyen borzalmas elbeszélések az igazi magyar ember ízlésének meg nem felelvén, ilyesmi az igazi magyar népmesékből hiányzik is, illetve ha ezekben harc, véres esemény, emberhalál elő is fordul de csak ritkábban és egyáltalán nem annyi visszataszító borzalmasságok leírásával, valamint sohasem ezek képezik az elbeszélés lényeges részét, érdekességét, hanem inkább az igazi költői szépségek.
[...]
Népmeséinkben általános dolog hogy az állatok beszélnek. Ennek egyik okáról már a szarvassal [lásd gnu] kapcsolatban írtam. Van azonban ennek még egy más oka is, amelyet népmeséinket tanulmányozva megállapíthatunk. Bár az állatok beszélése a mai mesékben, degeneráció folytán már általánosítva van, úgyhogy értelmetlen képtelenségnek látszik, mégis föltűnt nekem, hogy igen gyakran vagy rendkívül okos, azaz táltos állatról van szó, amit tehát a szarvassal kapcsolatban magyaráztam meg, vagypedig az illető állat valamilyen bajban lévén – amit a mesehős lát – vagy amikor maga a mesehős akarja azt megölni, az állat épen akkor szólal meg hozzá, hogy mentese meg, vagy kéri hogy ne ölje meg és ezért cserébe jutalmat igér és szavát aztán be is váltja. Ez engem azon következtetésre vezetett, hogy itt is jelképezéssel van dolgunk és hogy ezt úgy kell értenünk hogy tulajdonképpen a mesehős lelkiismerete szólal meg de ennek szava az illető állat szájába adva. Tehát a mesehős lelkiismerete mondja, hogy mentse meg, illetve ne bántsa azon állatot, de azáltal költőibbé téve, hogy az intés, kérelem alakjában, az állat szájába adatik.
Természetes azonban hogy ilyesmi csak olyan békés, földművelő nép lelkületében keletkezhetett amely az állatok iránt is képes volt szeretetet és sajnálatot érezni. Durva, vad vagy elvadult nép ilyesmire képtelen.
[...]
A nászelőtti szerelmi előjátékoknak és táncoknak mily nemes célja, illetve mily nagy erkölcsi, szellemi és élettani haszna volt. E cél és haszon azonban, sajnos, már igen régen kezdett mindinkább elenyészni, amikor számos, ha nem is minden törzsnél és népnél az ősi, békés "földi paradicsombeli" vagy "aranykorbeli" élet helyébe bekövetkező harciassággal, majd a nomádsággal, öldökléssel járó húsevéssel együtt a nőrablás, vagyis az erőszak kezdte fölváltani az egyetlenül helyes, az igazi, minden erőltetéstől mentes vonzalom és szerelem útján való természetes kiválasztódást. Az erőszak mindinkább való érvényesülésével, bár a költői szépségek még nem vesztek mindjárt teljesen ki, amint az Hunor-Magyar mondánkból is kitűnik, idővel azonban a szellemi hanyatlással a költői szépségek iránti érzéknek is hanyatlania kellett. Igaz ugyan hogy később a kereszténység és a mind szorosabbá váló társadalmi együtt élés a nőrablást kiküszöbölte de viszont épen a kereszténységben az olyan szerelmi játékok amilyeneket itt leírtam, szintén kivesztek. Mindezt, valamint a nőrablást is a kereszténység ugyan eltudta törölni de nem tudta megakadályozni a bekövetkező érdekházasságot sem a szülők, rokonok és hatalmasok általi "kiházasításokat", amelyekben a házasulandókat meg sem kérdezik és amelyek háttere szintén csak anyagi vagy politikai ok, és sokszor a legkegyetlenebb kényszer útján jönnek létre. Hogypedig ez mind szellemileg, erkölcsileg és élettanilag még a nőrablásnál is károsabb, ahhoz kétség nem fér mert hiszen a nőrablásnál legalább annyi mégis fönnmaradott még hogy csúf, hibás, torz vagy beteg vagy rosszhírű lányt senki el nem rabolt. De az érdekházasságoknál még ezen utolsó fönnmaradott jó oldal is elvész. Úgyhogy a szellemi, erkölcsi és élettani hanyatlás, minden műszaki haladás és "technika csodái" mellett is tovább tart.
Bizonyság: A minden eddigit fölülmúló háborús borzalmak, kegyetlenség, tömeggyilkolás, emberkínzás, egész népek elnyomása, tervszerű kiítása és minden szépnek, költőinek a haszon, érdek és önzés miatti elhanyagolása, sőt tudatos eldobása, különösen az építészetben, úgyszintén a zenének a teljesen műveletlen népek zenéje fokára való visszasüllyedése, amely zene úgyszólván már csak egyszerű kopogásból, zajcsinálásból áll, ugyanúgy mint a legalacsonyabb szellemi színvonalú népeknél.

• Itt jutnak eszünkbe Pap Gábor mondatai az állatküzdelmi jelenetek és főleg a Verekedő Betyárok kapcsán: az indo-európai/szemita értelmezők magukból indulnak ki.

Magyar Adorján Magyar építőízlés...

...című kötetében is írja:

Amidőn az 1900-as évek elején, fiatal koromban, Budapesten jártam és ott a Néprajzi Múzeum magyar kincseit nagy érdeklődéssel szemlélgettem és magamnak ott vázlatokat is készítettem, Seemayer Vilikáld, a múzeum akkori sváb igazgatója, magyarázta volt nekem, hogy íme, "házainkat, bútorainkat az Ázsiából jött magyarok a németektől tanulták, a földművelést, viseleteiket és hímzéseiket a szlávoktól, ezen "székelykapunak" nevezett kapuikat pedig az oláhoktól, akik hiszen a rómaiak utódai." Vagyis: az ázsiázó elmélet eredményeként így foszttattunk meg ősi műveltségünk minden elemétől. Bár akkor még én is hittem a magyarság "ázsiai nomádsága"-ban, mert hiszen gyermekkorom óta ezt hallottam, mégis, valahogy ösztönszerűleg éreztem, hogy azon állítás, miszerint a magyarok mindenüket amijük van, másoktól tanulták volna, nem lehet igaz. Elgondoltam, hogy hiszen könyvekben, képeken láttam német parasztházakat de azokon a szép, pálcatagos túlköríveket, patkóíveket és azok oly ízléses díszeit sehol sem láttam. Továbbá hiszen eleget éltem olaszok, szlávok között, eleget láttam olasz és szláv viseleteket, hímzéseket, de hogy ezek szépségben, nemes ízlésben a magyarokéit meg sem közelítik, ha egyébként ezekre némileg hasonlítanak is. Nem inkább az árja népek tanultak-e tőlünk?... de csak rosszul, tökéletlenül utánozva a mi dolgainkat? Székely kapuink a rómaiaktól származnának? De hát hol és mikor voltak a rómaiaknak pálcatagos túlköríveik, patkóíveik? Meg hiszen az oláhoknak sehol sincsenek oly gyönyörű kapuik mint a székelyeknek! Mikor hiszen Erdélyben meg épp ellenkezőleg, azt hallottam hogy udvarhelyszéki meg csíkszéki ácsok nem csak magyarok hanem oláhok számára is jó pénzért jártak házat, kaput, templomot építeni s hogy eljártak még Oláhországba is, szintén jó fizetésért, építeni, de hogy, természetesen ott, másoknak, soha sem csináltak oly szépet és tökéleteset mint otthon saját maguknak és magyaroknak. Ifjúkoromban a művészetet Olaszországban művészeti iskolákban tanultam. Igaz hogy Olaszország oly gazdag nagyszerű művészi alkotásokban, mert ott háborúk nem pusztítottak mindent úgy el mint nálunk, de az olasz parasztnép háza, viselete rideg, sivár és művészietlen, mivel ott népművészet nincsen, illetve alig van itt-ott egy kevés és ez a mienkkel össze sem hasonlítható. Mikor azután Huszka József és mások magyar népművészetet ismertető művei is kezembe kerültek, akkor meg is győződtem affelől, hogy e gyönyörű dolgokat nem mi tanultuk másoktól hanem hogy ősidők óta mások utánozták, de csak rosszul és értelmetlenül, azt amit nálunk láttak és hogy a történelmi stílusokban is valahányszor valamely új elem tűnt föl, az mindig a nálunk látottakból vette kezdetét. Huszka könyveiből győződtem meg például affelől is, hogy hiszen az udvarhelyszéki kapuk (:XXXIV. tábla:), amelyek annyira más jellegűek mint csíkszékiek és a római diadalívekre valóban emlékeztetnek, azért mégsem származhatnak a rómaiaktól mert hiszen ezen Udvarhely-megyei kapukon olyan indítékok (:motívumok:) is vannak amelyek az ősrégi szumer és asszír dolgokkal egyeznek de a rómaiaknál már ismeretlenek voltak. Vagyis: a mi kapuink alakja tehát régibb kell legyen mint a római diadalíveké, éppen azért mert több indítékuk szumereknél, asszíroknál vagy hindoszkitha sziklatemplomoknál is megvan. Ámde miképp hozhattak műveletlen, lovas nomádok Ázsiából Európába, mikor hiszen ők még "sátorokban laktak"?! Mikor azután az első világháború után mind e dolgokat, továbbá a magyar nép néprajzát egyáltalán, különösen pedig ősvallásunk maradványait mindig határozottabban kezdtem tanulmányozni, akkor jöttem rá az egyetlen lehetséges megfejtésre: Hogy mi egyáltalán nem jöttünk Ázsiából, sem soha nomádok nem voltunk hanem ellenkezőleg az innen, Európa közepéből kivándorló őstörzseink vitték e dolgokat szét a világba. De ezek sem mentek volt ki nomádokként, hanem ezredéveken át való folytonos terjeszkedés által, akkor még lakatlan területekre, avagy még műveletlen erdő- és barlanglakó, vad emberek által gyéren lakott helyekre és ezek fölött uralkodva. Csakhogy ezek, szaporábbak lévén, mint ahogy a vad növény is szaporább a nemes növénynél, elszaporodván és emellett műveltséget is eltanulva, utóbb ők jutottak uralomra, ők nyomták el őstörzseinket, az eltanult műveltséget pedig a magukénak mondva és ezt maguk is utóbb elhive, – ahogyan ez egyébként ma is történni szokott.

Tomory Zsuzsa Istenes magyar emlékeink II. rész...

...című, Csudaszarvasról és Turulról szóló Ősi Gyökér 2005/2. sz. megjelent cikkében írja:

Itt meg kell jegyeznem, hogy népünk magas erkölcstana, mély természetismerete és Istentudata soha nem engedte meg hitének alacsony, animisztikus szintre való süllyedését. Igazságot jelképekben kifejezni, különösen tanító célzattal lehet, s a jelképek teremtői mindenkor tudják, hogy csak jelképekről van szó. Átvevő műveltségek már magát a jelképet emelik isteni szintre, mint ahogy ez történt ősműveltségünk átvevői körében is. Ma ezek vannak többségben, s politikai, gazdasági hatalmuk lévén ezen értelmetlen meséket tanítgatják népművelő intézeteinkben. Mi magyarok pedig népünk magas műveltségét ezen rövid mércéhez akarjuk igazítani – meddő erőfeszítéssel. Az Igazság, a tudás nem szorítható szűk keretek közé, s sok-ezer év távlatában is tisztán felismerhető.

Tomory Zsuzsa Ősi magyar imádságaink...

...című az Ősi Gyökér 2016/3. sz. megjelent cikkében írja:

Az úgynevezett klasszikus műveltségek lélek nélküli, együgyű meséi mind hatalmas lelki műveltségünk meg nem értett töredékei. Iskoláinkban századok óta e töredékeket kellett gyermekeinknek kötelező tantárgyként szajkózniuk, értelmi és érzelmi világukat mételyezve. Ugyanakkor őseink hitét felemlíteni sem volt szabad; ha ezt valaki meg merte cselekedni, közoktatásunk írástudó lélek-kufárjai haladéktalanul nevetségessé igyekeztek azt tenni.

Pap Gábor Az obsitos igazsága...

...című írásában Kodály Zoltántól idéz:

"A hagyomány sok mindent pótolhat. De a hagyományt nem pótolja semmi.
"Mi a hagyomány? Mindaz, ami a nemzeti lét azonosságának és folytonosságának biztosítéka."
"Aki nem tartozott soha valamely nemzethez, az nem tartozhatik soha az emberiséghez. Az csak mint afféle emberkivonat, ember-séma hányódik a világban."

Végvári József...

...Az égig érő paszuly mese elemzésénél lévő kirohanása is ide tehető:

A "korszerű gondolkodású" és európai szinten művelt ember (főleg ha bölcsész is) ilyenkor szokott diadalmasan fölkiáltani: "Na látják, ez is mutatja, mennyire logikátlan és ésszerűtlen a nyelv, mennyi benne a kiszámíthatatlan önkényesség és gyermeteg képzelőerő! Mert hiszen ugyan mi köze lehet egymáshoz a pengetős hangszernek és a "rendfenntartó fegyveres alakulat tagjának"?

• Bandura/tambura és pandúr szavakról volt szó.

Adjunk hálát Saussure-nek, aki 100 évvel ezelőtt a nyelvtudomány alapelveként szögezte le a nyelvi jel önkényességéről szóló tételt, amelyből sikerült a XX. századi műveltséget meghatározó alapelvet kovácsolni." Vegyük észre, hogy ez az elv, mely az indoeurópai, sémi, sino-tibeti stb. nyelvekre igaz lehet (de rájuk sem teljesül egészében), a magyar nyelvre kiáltóan nem igaz (legföljebb annak nagyon felszínes, rontott, fogyasztói rétegére igaz), sőt velejéig hazug, ugyanakkor felmentést ad tömegek számára (beleértve a bölcsészeket) a szellemi restségre. Hiszen ha szavaink önkényesek, akkor fölösleges a szókincs belső rendjéről gondolkodni, és ezt kemény, rendszeres, rosszul fizetett munkával feltárni népköltészetünkben. Márpedig szavaink és a köztük fennálló szerves összefüggések magát a világmindenséget képletezik szerkezetében, keletkezésében és működésében egyaránt, tanulmányozásuk – együtt népünk alkotóerejének más megnyilvánulásaival, mint a népművészet különböző ágazatai – a tudás teljességét adhatja meg. Égbekiáltó bűn erről lemondani, ezt sutba dobni a "korszerűség" hazug jelszavával, és lecserélni szervetlen, kiürült nyugati vagy keleti "műveltségekre", amelyek eleve lemondanak a teljességről, eleve csak részlegességet tudnak fölvállalni.

Előttük már a festészetben szintén jártas...

Zajti Ferenc Zsidó volt-e Jézus...

...című könyvének XLIII. fejezetében írja nagyjából ugyanezt:

A szemitizmus egyik alap karaktervonása, hol az utánzók jellegzetességével csak felszínen utánozzák a lelküktől idegen gondolatot, avagy művészi formákat. Ugyanezt cselekedték mindig vallási területen is. Az idegen népek vallási elveit és gondolatait saját céljaik érdeke szerint válogatták mindig össze. A mai időkben is cselekedve született meg a theozófia és a modern gnózis, amely nem más, mint a zsidó pszichén átszűrt keleti vallásos érzés és filozófiai gondolkodás. A zsidóság, hogy érvényesülését biztosítsa, a világ művészeti elvét igyekszik lerántani arra a nívóra, amelyen viszont a zenével, művészet és irodalommal, színdarab és filmmel, egyszóval mind ama területtel, ahonnan nemcsak kiindulnak, hanem ahová össze is futnak azok a szálak, amelyek a világ bizonyos irányú megnevelésének mozgató kerekeit egybekapcsolják. Bizonyos hányavetiség és mélyebb érzés hiánya a jellemzője ezeknek a könnyű fajsúlyú, csak látszatra épített törekvéseknek. Ugyanez volt a fő jellemzője az első századbeli zsidó-keresztények ténykedésének is. Bizáncban a zsidó szülőktől származó Epiphanius, míg Rómában az ugyancsak zsidó Kelemen püspök lettek a kerékkötői és egyben elgáncsolói is a helyes krisztusi vallásos irányzatnak.
^cl66vo

Bakos Attila A Duna Evangéliuma című könyvének 119. oldalán arról szól, hogy a szemita népek a sumér hagyományt lehúzták a saját materialista szintjükre.

Az alábbi előadásában Miklósvölgyi János 1:15:10-nél is szól arról, hogy (a zsidó parazitizmus eredményeképpen) milyen szemléletváltáson ment keresztül az emberi társadalom: az értéket már nem tekinti értéknek, rangra emeli a semmit, a közönségeset és a valódi értéket lerántja a semmi szintjére. Másutt (ha a Tudástárban nem, akkor YouTube-os kommentjeim között) is szóltam a zsidó deszakralizáló, profanizáló tevékenységről (gondoljunk itt még a zsidó humorra, amely a szentet kigúnyolja és azt állítja be viccesnek), mely persze természetes folyamat is lehetett, ahogy a parazita is Isten egyik természetben előforduló teremtménye.
1:58:50 előtt még szól a minimalizmusról és "jeles" képviselőiről, mit is hirdetnek. Megdöbbentő. Valóban nagy szerepe és felelőssége van a művészeknek és rá kell őket venni, hogy a lélek illetve a spiritualizmus visszahozatala a megoldás (a művészeknek a lelki és szellemi mondanivalója kell fontos legyen).

Az alábbi előadásában Miklósvölgyi János 1:35:10-nél már konkrétan maga a művészet teljes, tudatos leépítéséről szól; hogyan fognak az emberek elfordulni a művészettől akkor, ha egyre silányabb lesz (például egy darab szart állítanak ki, stb.). Egészen 1:41:35-ig bezárólag szól a devalválódó értékrendszerekről.

Szexualitás jelképekben, használati tárgyakban, gyermekjátékokban, stb, búza és vet és föld címnél is szerepelt...

Falvay Károly Nagyboldogasszony...

...című könyvének 238. oldaláról való adata:

A[z ember – régi ember] természeti lét működésének egyetemes misztériumaiban gondolkodott. A mai tudatosságunkban, racionalitásunkban szinte képtelenek vagyunk ezen a rendkívüli tömörséget és a természet végtelenségével azonos szépséget, esztétikumot, szinte csodát magába foglaló szinten gondolkozni.
A kor, amiben ezek a képzetek születtek nem ismerte az erotikát. A természeti lét működésének egyetemes misztériumaiban gondolkodott. Ez okozza, hogy mai tudatosságunkban, racionalitásunkban szinte képtelenek vagyunk ezen a rendkívüli tömörséget és a természet végtelenségével azonos szépséget, esztétikumot, szinte csodát magába foglaló szinten gondolkozni. Leghasznosabb, ha egykori tudásunk bemutatásával magukhoz a szövegek kifejezéseihez fordulunk. A nász örökkévalóságot jelentő pillanatait is természeti képekben fogalmazza meg a következő sorokban:
Jöjj által, jöjj által, te szép aranybúza! / Által mennék, által, hogyha megnyillana / Nyitva van, nyitva van, csak jöjj által rajta!"
Ki itt az aranybúza? kit hívogat?... és miért? Miről beszél egyáltalán? A búzamagról beszél, amit csak férfi vethet el, aki itt nyilván a fiatal legény. A magvetés, amikor még kézzel vetették el a búzamagot, kizárólag férfimunka volt; női szerepkörben elképzelhetetlen. A magvetéshez szántani kellett, fel kellett törni, meg kellett nyitni a föld ölét, ami ismét csak férfimunka. Ezért énekelte a leány:
Szánt a babám csireg-csörög sej, haj, a járom, / Szánt a babám a benedeki határon.../ Száraz a föld, hármas eke se járja,/ Szánt a babám Benedeken, sej haj, nincs párja!"
A búzamag dalban történő áthívása a mennyei fényből az örökkévalóság sötét világába történik. Ehhez hídon, kapun, réven kell átmenni a magnak egyik világból a másik világba, (a kalászból a föld alá), amit itt a női test fogalmaz meg a földbe jutott mag mennyei örökkévalóságában. Ilyen képzetpárhuzam csak olyan ember gondolatában jelenhet meg, akinek élete azonosul a természeti környezet életével. Ha gondolkodása ettől elszakad, az élet robottá, mechanikussá válik, elszíntelenedik, de el is embertelenedik. Az "önállósulás" (elszakadás a természettől) elveszti egyetemességét, (együttességét), egyedivé (individuálissá) különcséggé, groteszkké válik. (vö. mai művészet).

Bartucz Lajos A magyar nép...

...című könyvének 173. oldalán írja:

Itt, a fejlettebb konyhaművészettel kapcsolatban csak néhány érdekesebb műveltségrtörténeti vonatkozást kìvánok megemlìteni. A közkedvelt töltött paprika balkáni eredetű. Répát, káposztát általában keleten fogyasztanak a legtöbbet, de a káposzta nálunk is igen fontos eledel, sőt mi sokkal jobban is tudjuk elkészìteni. Általában kétségtelen, hogy ahol valamilyen néprajzi jelenség keleti vagy balkáni eredetű nálunk, illetve a kapcsolatok kimutathatók, a magyarság kezén az alapelem mindig fejlettebb, változatosabb, színesebb formát ölt. Mi jobban tudjuk felhasználni a szomszédtól kapott javakat, mint ők maguk.

Hát épp ez itt a lényeg. Tőlünk kapták, lezüllesztették, bármi is legyen az, majd mi úgy vesszük át tőlük, hogy felgyógyítjuk (a szláv szavakra ez akkor szintén állna). De kár, hogy ilyen buta írások és vélemények születtek.

Ezen Ne Legyen Áldozatos beszélgetésben 22:10 körül szól arról PG, hogy milyen állapotok uralkodnak a színházakban: már nemcsak a magyar műveket (János Vitéz, Bánk bán, Az ember tragédiája) adják elő gyalázatosan, de Shakespeare sem szent már (pedig még csak nem is magyar): a Hamlet egy bohózat formáját ölti.

Kubínyi Tamás egyik műsorában azt mondta, hogy ma Amerikában úgy is lehet valaki színész, hogy Shakespeare-t sosem hallott, mert nem oktatják. Másutt a Hamlet buzi változatát is szóba hozta.

Sajnos több esetben előfordul az is, hogy idegeneknek adott magyarázatban a magyar eredeti képzetet vagy kifejezést nem ismerik és nekünk le kell ereszkedni a vitapartnerhez és ki kell segítenünk. Hiába beszélünk a táltosról, táltoshitről, ha nem tudják mi az. Amikor pedig segítségként a sámánt, sámánizmust hozzuk fel hasonlításként, sajnos elkövetjük azt a hibát, hogy magunkat, a hagyományainkat degradáljuk le. Hiszen a táltos magasabb rendű, mint a sámán (ennek ellenére Hoppál Mihály és Diószegi Vilmos is a sámánizmus-gyökerű ősvallást taglalja, könyveik címében is ez szerepel, mely persze a kommunista elveknek való megfelelést is mutatja). Hasonló eset, amikor A mindenséggel mérd magad című Szántai Lajos előadás-sorozatban több helyen szól arról, SZL, hogy nekünk mindig olyan helyről kellett átvenni valamit (például vármegyerendszert német vagy bajor mintára), amit az átadó helyen meg sem volt.

Több helyen szerepelt:
A mitográfusok, mítosz-elemzők, mint Magyar Adorján is, Magyar Ilona és Magor Napisten nászát leginkább úgy tudják elképzelni, mint a Napisten és a Földistennő (Napatya és Földanya) nászát. Valóban értelmezhető így is, és meséink erre (is) utalhatnak. A Földön élünk, így nyilván fontos ez az aspektus/vizsgálati vonal. Arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy Magor, mint Magyar Ilona fia anyjával, mint Tejútistennővel hálhat, hiszen ez a tabu-kategóriába tartozó vérfertőzést meríti ki. Incest címnél pedig számos eset mutatja, hogy a helyzet nagyon is valós.
Igen ám, de a Napistennek hogy, hogy nem, mindig van egy másik/árnyék-énje (mint Gilgames és Enkidu eposzában a szőrös alak Enkidu), aki minden esetben az alvilági párja (hanyatló év/Napnak megfelelően), és az alvilági alak, hogy hogy nem, a kutya (az ír Cuchulainn-re RG azt írja, Naphős, holott kutyaként a Naphős alvilági alakja és ez nem mindegy). A kutya pedig a szabad szexualitás jelképe, és többek között (minthogy dögevőként tisztátalan állat) ezért is kellett az álszent Vaskorban démonizálni és azokat is, akik magukat "tőle" származtatták. A kutya az valójában, Magor Hunor párja (Hunor-Széth-Szíriusz), aki a szűz, szeplőtelenül foganó Tejútanyát megnemzi (lásd kutyanemzés) és hozza létre önmaga új, fényes énét: Magort (Mithrát).
Az itt elmondottak igen durvának hatnak, ha még a Jankovics Marcell által is említett orális közösülést is belevesszük, és az is nyilvánvaló, hogy ősmagyar/hun (eredet)mondák/mesék ilyen szájbarágósan és csúnyán sosem fogalmaztak. A fejlett magyar néplélek ezt nem engedte meg (lásd erről és szembeállítva az utódnépek gyakorlatáról fentebb).
Ki kell jelenteni, hogy az utódnépek nyelvének (egyes) szavai lényegében magyar ősmitológiából, mesékből szűrödtek át és az utódnépeknek is megvolt az igénye arra, hogy saját mitológiát gyártsanak. Viszont a hanyatlott utódnépek ezt egyre érthetetlenebb, túlbonyolított és durva módon vitték véghez. A megszemélyesített (sőt, sokszor történelminek vett) hősök, karakterek a pogány vallás eljátszott mítoszainak ihletésére színre vitt tragédiákban, eposzokban olyan emberek, akik megölik saját apjukat, hogy elvegyék anyjukat (Oedipusz), stb. Teljesen kifordították ezzel az emberiséget önmagából. Tévedés ne essen, a görög drámák, ahogy Shakespeare drámái is eredetileg mitológiai jelentőségűek voltak (Hamletről volt szó, Caliban címnél pedig a Vihar című drámájáról is).
Az ember ha lefejti a túlbonyolított mitológiákat, rájön, hogy viszonylag egyszerű kép rajzolódik ki: Tejútanya két ikerfiúval és Nimrud atyjukkal meg egy-két tucat csillagképpel, melyek a hátteret szolgáltatják, slussz. Ami a hindu, sumér, görög, stb. mitológiát, isten-pantheont illeti, nyilván azért van ilyen sok mindenből (árfedéssel egymás között, hisz lásd, a görög mitológiában is mennyi és mennyi alak a Tejútanyából lett gyúrva, vagy a Napból, vagy bizonyos csillagképekben álló Napból, stb.), mert több száz/ezer év anyaga és számos magyar-utód monda/nép/névváltozat sűrűsödik meg benne. Vegyük észre, sok magyar mesénk is egy és ugyanazt mondja el, csak más a Naphős neve, vagy kissé más a téma, de ha tisztába tesszük a dolgokat, az ősmitológia nem olyan bonyolult.

Mindenképpen érdemes Pap Gábor tudomány címnél álló sorait is elolvasni, mert nagyon jól körülírja, hogyan helyettesítették be a nyugati módival a szkíta műveltséget.
Magyar nyelvekből kialakult nyelvek a Vaskorban címnél áll CzF passzusa a leány-nyelvekről: a lelketlen szót is használja. Épp ez, ami a fentieket is átolvasva megfogalmazódik: a lelketlenség, a két komponensű ember megjelenése vezettett oda, ahol most is tartunk.
Záhonyi András az Ősi Gyökér 2016/3. sz. megjelent cikkében a Magyar Hüperion II/4. /2004/ számában megjelent Vukics András: A hagyományos mese szellemi valósága című cikkét veszi kritika alá. Mivel főleg a népmeséről lesz szó, áttéve mese címhez.

Népi kontra birodalmi

A magyar népművészet mint a vallási, Istenről, életről számot adó önkifejezés motívumai használati tárgyain és címeren/zászlón

Már ezzel vezettem be a szócikket is. Hogy magyar népi műveltség a zsidó-római imperiális eszmeiség tükrében címen keresztül is lehetne bemutatni, miről van szó. Arról, hogy ami a magyarság kollektív népi önkifejezése, az másutt birodalmiként legyártva jelenik meg.
Ami egyszer erkölcsi indíttatású (magyar), az másutt (zsidóság) törvényként jelenik meg.
Ami a magyaroknál pogány (népi) kereszténység, az a római pápista judeo-kereszténységben a pogányt felülírva, átértelmezve, deszakralizálva, lényegét elhallgatva/hamisítva jelenik meg (a parasztkalendárium évköri jelentésőségű neveit nem létező szentek neveivel cserélik le, stb.). Dúcz László alant idézett írásában is bemutatja a hasonlóságokat a pogány és a katolikus ábrázolások között.
Ami a népi nyelvezet/szókincsbe tartozó, a valaha magyarajkú Olaszországban, Spanyolországban (magyar ősvallásbeli macaroni, Macarena), az a latin birodalmi lexikális nyelvezetből magyarázott (lásd erről nyelvészet mint tudomány és más címeket).
Ezekről a dolgokról mindenütt volt szó, itt-ott.

Dúcz László Szent madarunk a Turul című tanulmányának sorait Turul címnél szerepeltettük. Ott is azt láttuk, hogy mind a népi/házi motívumok és a hun "birodalmi" (ami eredetileg isteni-istenkirályi) motívumok (lásd címer és zászló arról, hogy a birodalmi felfogás valóban helytelen) egyaránt ugyanazon háttérből, a magyar néplélekből és népi hitvallásból táplálkozik. Dúcz László Turul címhez be nem tehető adatát is ide tenném inkább (hogy a konyhai használati tárgyakra is kitérjünk):
Szerintem, a képen látható lisztmerő kanál a Turul-monda (Emese álma) legszebb újkori megformázása. A kanálról jól látszik, hogy a madár ragadozó. Görbe a csőre, szeme, füle megformázott, taraja, szárnya csak jelölt. Tehát az ősi szkíta füles madárról van szó. A madár hátán a Napkorong, ami jelzi, hogy ő az Atya küldöttje. A napkoronggal szemben a (kanál pereme) Hold-sarló: a nő, azaz az anya. Mindez akkor kezd "működni", amikor a kenyeret sütő asszony megmeríti a kanalat a lisztben. Még ma is igen sok helyen a kenyeret életnek nevezik. Itt az élet a "szemünk láttára" keletkezik az Úr akaratából – melyet a madár közvetít az anya "ölébe". Csodálatos emléke ősi műveltségünknek, és semmiképpen nem mondható totemhitnek.

Perzsa művészet cím/alcímnél volt szó arról, hogy a perzsák Mezopotámiából kölcsönzött művészethez semmit sem tettek hozzá, ellenkezőleg: náluk merev, sematikus, mindennemű fejlődési tendencia nélküli udvari művészetté csökevényesedett, amely mindvégig csupán a királyi család reprezentációs igényeinek kielégítésére szolgált, és nem tudott mélyebb gyökereket ereszteni (Ghirshman: i.m.).
Ugyanezt látjuk mindenhol a világban: amíg más (eredeti: szkíta-magyar) a készítő (vagy nyelv esetében a beszélő), addig egyéni/népi és magasrangú (persze mások kultúrájának öregbítése gyanánt, mert magyar semmi sem lehet), aztán a másolatok már silányok, csökevényes vackok, illetve a csillagvallás alapú vallásfilozófiai tételek is elferdítve jelennek meg (lásd judeo-keresztény teológia cím/alcímnél).

Lerontott eredetiként felmutatása

Erről is több helyen volt szó. Sok külföldi, általában angolszász szerző komoly tudományt próbál gyártani egyiptomi, zsidó, görög, stb. hagyományból, mert – ahogy a nyelvészek – azt feltételezik, hogy a hagyomány és tudomány önmaguktól való. Greg Rigby The God Secret című könyvében például olyan dolgokat feltételez az egyiptomiak és görögök részéről, melyek csak az ő képzeletében élnek (persze ők meg a magyarra mondanák, hogy a pánmagyarizmus téboly). Azt feltételezi (kimondatlanul is), hogy ezeknek a népeknek saját nyelvük és tudásuk (csillagászati-csillagmitológiai hagyományokra épülő vallási képzeteik stb.) volt.
És hogy a fentebb megkezdett zsidó szálat is újra felkapjam, tudni kell, hogy a háttérhatalom a kabbalista zsidók egyiptomi és templomos-szabadkőműves-teozófiai-"New Age" ezoterikus tudásra (sok esetben halandzsára) építik tudásuk (ami leginkább nem tudás és a szakrális tudás fekete mágiával történő leépítése). A kazahsztáni Asztanában épített piramis, mint az Új Világrend leendő központja is a zsidó kabbalisták Egyiptom-imádatára mutat. Sőt, a georgiai vezérlőköveken feltüntetett szöveg nyelveinek egyike is egyiptomi volt.
Hallottam valahol például Kubínyi Tamás által is bejátszott videóban, hogy a háttérhatalom Alice Bailey 2025-ös előrejelzéséhez igazít, de ismert Ronald Reagan spirituális tanácsadóira való hallgatása is. Mindeközben a zsidó rabbik a messiásukat várják, aki szerintük (nyilván nemcsak a frankisták^[2] szerint) akkor jön el, ha a legnagyobb pusztulás jön a Földre. Azaz minden ennek szellemében történik: megtesznek mindent annak érdekében, hogy a legnagyobb pusztítást végezzék. A Messiás téma kapcsán taglalt alapvetések értelmében is elképesztő korlátoltságra vall, amit tesznek. Kis hülyegyerekek teszik tönkre üknagyanyjuk világát, hagyományát, azt gondolván, hogy tudják mit csinálnak.

Lábjegyzetek